Régi Mátra 115, 1998

Bevezetés

„És mondd, Gyuri bátyám, arra is ugyanilyen jól emlékszel, ami tegnap történt?” – kérdezte Juszt László félrehajtott fejjel és ravasz mosollyal a kalandos életének helyszíneit és évszámait imponáló biztonsággal soroló Faludy Györgytől. Nem tudom, mi volt Faludy válasza, de most magamnak teszem fel ezt a kérdést, amikor megpróbálom felidézni a 11 évvel ezelőtti túra legalább néhány részletét. A kérdés teljesen jogos, ezt tapasztalatból tudom, ezért I. Ferenc francia király könyvtárosát hívom segítségül, aki a vele elégedetlen érdeklődő kérdésére azt válaszolta, hogy őt a király nem azért tartja, amit nem tud, hanem azért, amit tud. Gyarló helyzetem ilyen tisztázása után fel is hívom mindazokat, akik további részletekkel tudnak szolgálni a korábbi

Előzmények

Túl voltam már néhány Mátrabércen és más, hosszútávú túrán, amikor felfigyeltem a programfüzetben megjelenő Mátra Maratonra. Gyanakvással néztem a kiírásra és azt gondoltam: jó, lehet ilyesmit is csinálni. Egymás után rakunk két Mátrabércet, az elpusztulás kivédésére adunk 2-3 további órát, aztán, hajrá emberek! Csúcsra fel, csúcsról le, innen oda, onnan vissza, megint le, újból fel és így tovább, ki tudja, hányszor. Van ennek értelme, vagy szépsége, túl a várható gyötrelmeken? Nem kívánom próbára tenni az olvasó türelmét annak leírásával, hogy hányféle ellenérvet gyártottam e program ellenében, négy évig nem is gondoltam arra, hogy beszálljak ebbe az idegenlégiósokat is megpróbáló kalandba. Értelmetlen, őrület. A helyzet akkor változott meg, amikor egyszer az általam tisztelt Csernai Istvánnal mentem egy sort az Eötvös 50-en és valahol a Prédikálószék táján arról érdeklődtem, hogy – szerinte – képes lennék-e részt venni lelki károsodás nélkül egy ilyen emberkínzó túrán. „Persze” – mondta ő – „természetesen”. Ettől kezdve óvatosan tanulmányozni kezdtem a feladat részleteit. Egy kollégám fia – Fejes Tóth Péter – adta a következő impulzust azzal, hogy megtekintésre kölcsönözte a korábbi Maraton bélyegzőfüzetét és néhány mondattal ecsetelte, miben más a túra egy-egy szakasza az áprilisi Mátrabérchez viszonyítva. A füzetből ismerős nevek néztek rám és adtak bátorítást a megmozduláshoz. Úgy láttam, hogy több túratárs is van a teljesítők között, akikkel legalábbis összehasonlíthatom magam.

A nullpontról kimozdulva az útvonalat kezdtem alaposabban nézegetni. Nem szeretem a bizonytalanságot. Hosszabb, éjszakába is belenyúló túráknál előzetesen mindig bejártam az ismeretlen, vagy kritikus szakaszokat, mivel nem óhajtottam időt tölteni a tévedések kijavításával. Ebben az esetben úgy láttam, hogy két részt kell megnéznem, a maradék nem lehetett problematikus. Felkerekedtem tehát és végigmentem a Mátraszentimre, Mátraszentistván, Szorospatak, Alsókatalin, Ágasvár útvonalon, amiből az északi oldal érdekelt igazán. A füzet segítségével könnyen meg tudtam oldani a Büdös-kútnál lévő fiatalos rengeteg kikerülését, még azt is latolgattam, hogy nem lehet-e benyomulni a dzsungelbe, hiszen ott benn meg kell lenni a P+ jelzésnek. Józanul gondolkodva azonban beláttam, hogy nem kell okosabbnak lenni a rendezőknél. Az eligazítás jó volt, ha szalag is lesz, akkor még jobb.

A következő feltáró utat Szurdokpüspökiből indulva tettem meg. Ezen a részen a Galagonyás-bérc ígért nehézséget, de nappal menve, figyelve a füzetet és a Z jeleket, egészen jól leértem a Zám-patakhoz. Kinéztem, hogy hol érdemes majd átmenni a túlsó oldalra, majd felszerpentineztem a János-vára oldalán. Szép volt a fenyves és a nyitott területen is megtaláltam a S jelzést, majd a Kénes-forrást. Érdekes volt, nem jártam még arra. Ezután a Danka-patakot vettem szemügyre, mert ki kellett eszelni, hol lehet könnyen átjutni rajta. Megtörtént, s utána türelmesen nézegettem a füzetet és a tájat. Kihagy az emlékezetem, tudom, hogy nem volt egyszerű a tájékozódás, de nincs rossz emlékem erről a részről. Azt tudom, hogy a Havasra vivő bevágásban nem volt kellemes felfelé menni, de hát a topográfia segítségével el lehetett érni a hegytetőt. Szép volt a kilátás és meglett a lefelé vivő út is. Utána sem volt gond a jelzések megtalálásával, s a Tót-hegyes utáni bekerített fiatal fenyvesben is meg lehetett találni a helyes csapást.

Útleírás

A gondos felkészülés után megjött az önbizalmam és reménykedve néztem a jövőbe. Emelkedett hangulatomat azonban hideg vízzel öntötte le a természet. A hét során egyik eső a másik után jött, s amikor hajnalban a rajthoz igyekeztünk, öt óra tájban újból rákezdte. József fiam szállított autóval Sirokra és megállapodtunk, hogy Kékestetőn ellenőrzi majd a kezdeti állapotomat. Felvettem a nagy esőköpenyemet, majd jelentkeztem a Sólyom-tisztásnál lévő rajtnál. Az esőházban adminisztráltunk és kezdhettem a vándorlást. A Kékesig tartó szakaszt elég sokszor bejártam, jó időben, rossz időben egyaránt, nincs különös élményem róla. Annyi biztos, hogy az ember igyekszik minél hamarabb feljutni a magasabb régiókba, hogy megszabaduljon az ötszázon aluli világ csúszós, sárga agyagjától és elérje a jobban tapadó sötét vulkanikus talajt. Részidők: Rajt 6:30, Oroszlánvár 8:14, Kékestető 10:12. Jó ez, ebben a siralmas időben.

Azt gondolom, hogy valami keveset ehettem. Jocó még megígérte, hogy rám néz a Mátra-nyeregben, aztán indulás lefelé. A kedvenc lejtő jó időben is megdolgoztatja az embert, esőköpenyben pedig külön élvezet lekecmeregni a simának mondható talajra. Leértem és utána irány a nyereg. A fiam az országúton, én a KP ösvényen nyargaltam. Ő a nyeregben sorsomra hagyott, én pedig Batman módjára kocogtam lefelé a P jelzésen. A következő emlékkép a helyreállítás alatt álló Károlyi-kastély drótkerítésének megkerülése, majd a település közepe, ahol Stuller György volt szíves várni minket több rekesz parádi vízzel. Képanyagom szaggatott, de jól látom a zöld félliteres üvegeket, s belül remek volt a víz akkor is, ha külsőleg egyébként túl sok volt belőle. (Parádsasvár 11:50)

A következő szakaszon a leadott szint visszanyerésével kellett foglalkozni. Türelmet erőltettem magamra és terepsebességgel másztam felfelé a Lipótra. Nem is volt olyan rémes, a kilátás és a szép bükkfák kárpótoltak a fáradozásért. A gerinc felé lassan enyhült a meredekség is, balról bejött a K+ és nemsokára az esőháznál voltam. Ismert terep és ismert csúszós, sárga agyag az akkor még meglévő kerítés mellett. Ezzel elbajlódik az ember, tudva, hogy nem tart túl sokáig és végre megérkezik Galyatetőre. (13:15)

Mintha hagymás zsíros kenyeret kaptunk volna és teát, de ennek nincs különösebb jelentősége. A figyelmet leköti a sűrű eső. Újból nyakunkba terítjük a lebernyeget és kemény arccal kilépünk a Nagyszállóból. Az ott lévő nyaralók-üdülők különös tekintettel néznek utánunk. A csurgó alatti köves részen átbotorkálva beértünk a fenyvesbe. Múlt időt használok, mert az elmúlt évtizedben hatalmas tarvágás zajlott le, a fenyőket szépen kivágták és elszállították. Ezt mindenki tudja, aki végigment a Téli Mátrán, vagy pedig kéktúrázott. Marad az először még köves, később agyagos út. Ismét leadunk a magasságból. Jön a Nyírjes-erdészház, majd a víztározó kerítése. Csak azért említem meg ezt, mert korábban itt vesztettem el a szemüvegemet. Az átkosban ugyanis voltak „Belépni tilos!” táblák, de nem vettük komolyan őket. Ági lányommal erre járva érdekelt minket, hogyan is néz ki közelről a tározó partja, ezért átmásztunk a kerítésen és levonultunk a tópartra. A mászás, a bokrok közti bujkálás nem volt sima dolog, ennek köszönhető, hogy a szemüveg valahol megvált tőlem. Az élmény viszont maradandó volt, de az új világban nem tanácsolom, hogy bejelentés nélkül mászkáljunk át kerítéseken, mert a magántulajdonokat ma már vad kutyák védik, amik nem ismerik a viccet.

A korábbról ismert úton felmegyünk a Hatökör urához, onnan pedig Mátraházára, ahol egy barátságos fiatal hölgy és úr várta az érkezőket. (15:00) Elégedett voltam, mivel tetemes szintet már letudtam, de még inkább elégedett amiatt, hogy fél háromkor végre elállt az eső. Innen lefelé halad az út, az eső ellenére a vízmosás sem volt rémes. Esemény nélkül beértem Lajosházára. (15:55)

Nem tudok érdemlegeset mondani, a jelzések jók voltak és miután eddig egyedül voltam, most hárman is összefutottunk egy időre. Az Üstök-fő utáni részen, valahol azon a tájon, ahol a S elválik a Szalajka-ház irányába, az akkor még középiskolás Hevér Gábor alakját látom, amint sebesen szedi a lábait az elég széles, jól járható úton. Később ismét egyedül lépegettem, jó hangulatom lett. Nyilván ezt irigyelte meg a Természet, mert ismét szemerkélni kezdett, ami a Z elérésekor jól felerősödött. A Mátraszentimréig tartó részt mint valami zuhany alatt tettem meg a jó, hólyagos nyári záporban. A szép sötét felhők szinte foghatóan gurultak a fejünk felett Ágasvár felől kelet felé. Elég sokkos helyzet volt, szerencsére jó negyedóra alatt elértük az imrei ellenőrző pontot és fedél alá kerültünk. (17:35)

Benn szárazság és meleg étel fogadott minket. Félúton vagyunk, mindenképpen érdemes leülni egy időre. Mit ad Isten, amikor egy fél óra múlva rászánom magam a továbbindulásra, kinn napfény fogad, az eső kiadta utolsó mérgét. Vége volt. Levettem az esőkabátot és botomat lóbálva integettem annak az elég népes csoportnak, amelyik vagy terv szerint, vagy tervét megváltoztatva, abbahagyta a továbbjövetelt. Engem az nyugtatott meg, hogy Alsó-Katalinig lefelé megy az út, ezt a próbabejárásból tudtam, utána majd csak lesz valahogy. Nem írom le az itinerből úgyis tudható dolgokat, a fontos az volt, hogy tudtam, hol kell átkelni a Kecskés-patakon a szorospataki szállodák mögött. Nagyon örültem, hogy a pontőrök megvártak, mert egyedül lévén, fogalmam sem volt, vannak-e mögöttem és az idő is múlogatott. (19:45)

A következő szakasz betonút, nem túl romantikus. Annyi a jó benne, hogy tempósan lehet megtenni két kilométeres szakaszt, közben nézegethetjük a környező dombokat. Alsó-Katalinnál balra fordulunk, jön 300 méter macskakő, s utána a füzet szerinti erodált, agyagos talajú út. Mintha vajon vagy szappanon járkálna, pontosabban csúszkálna-egyensúlyozna az ember a többnapos eső után. Azt várjuk csak, hogy végre elérjük az erdő szélét, ahol jobbak a talajviszonyok. A Büdös-kút utáni dzsumbujt már előzőleg feltártam, most már szalagok is voltak, ezért csak a talajjal kellett bajlódni. Ennek is vége lett, megérkeztem az ágasvári turistaházhoz. Kiderült, hogy nem kell felmenni a csúcsra, ami könnyebbség, bár – utólag nézve – biztonságosan belefért volna a menetidőbe. (21:20)

Este lett. Gábor a 70-re nevezett, ha jól tudom, a szülei jöttek érte. Egy kis üldögélés után megkezdtem az ereszkedést a Csörgő-patak völgyébe. Innen a Muzsláig semmire sem emlékszem, valószínű, hogy Mátrakeresztesen valahogy át lehetett jutni a patakon. A balra kerülő megoldás akkor talán még nem volt divatban. Az is valószínű, hogy sikerült kikerülni a Nyikom-nyereg, esős időben mindig tocsogós részét. Az élmény a Muzslán várt rám. Most szépen ide fogom másolni az idei, Mátrabércről szóló beszámolóm egy bekezdését, amit úgy írtam, hogy gőzöm sem volt arról, hogy elkészült és képernyőre került egy összeállítás és névsor az 1998-as „rettenetes” Mátráról. Tehát, tessék figyelni, másolat következik.

Miről emlékezetes nekem a Muzsla? Van már tíz éve, majd megkeresem, hogy Ládi István utoljára rendezte meg a Mátra Maratont (115 km, 5800 m). Csernai István biztatására én is részt vettem rajta. Hogy Ládi lássa, hogy vannak, akik még emlékeznek, ezen a helyen is elismerésemet fejezem ki a kitűnő rendezésért, a sok rokonszenves pontőr jó munkájáért. Dehát miről is van szó? A korábbi napok esőzései és az aznap reggel 5-től délután fél háromig tartó, majd egy kiadós záporral megfejelt csapadék erős próbatétel elé vagy alá állított minket. Hevér Gábor lehet tanú erre, mivel ő a hetven körüli távot teljesítette. A gonosz talaj miatt – túrabot híján – egy faágat kerítettem és azzal állítottam helyre időnkint megbomlott egyensúlyomat. A tartós menetelés során jól kicsiszolódott a bot „fogantyúja”, meg voltam vele elégedve. Későre járt az idő, amikor felértem a Muzslára, ezért első kérdésem az volt, hogy jó estét, vagy jó reggelt kell-e köszönni. Jávor főpontőr mély hangja azt mondta, hogy van még öt perc éjfélig. Jó, adminisztráljunk. (23:55) Ettem valamit, aztán indulni akartam. Nyúlok a botom után, nincs sehol. Körbenézek a sötétben. Nincs sehol. Sötét gyanú ébredt bennem. „Ti, gazemberek, eltüzeltétek a botomat” – dühöngtem. Mély csend uralta a Muzslát. Búcsúzhattam egy jól bejáratott faágtól, dehát be kellett látnom, hogy egy éjszakát tölteni ott fenn, kissé cúgos, nem élvezetes tevékenység. Stuller György odaadottsága vígasztalt meg, aki fél kettőkor, zsíros kenyérrel és valami folyadékkal táplált a Diós-pataknál. (1:39) Neki sem volt kellemes Szurdokpüspökiből felcipelni a kannákat és a kenyeret azon a siralmas talajon. A helyzetre jellemző, hogy a Diós-pataktól a Havasig ötször estem el a mátrai nagy éjszakában. Csak az vígasztalt, hogy a rekordra törekvő Dévényi Zoltán, János-várára felmenet, azt morogta, hogy nem megy, nem megy.

Másolat vége.

Szóval, nem volt vidám dolog elindulni a Diós-patak mellett a sáros, csúszós úton. Sütő Lacitól is tudható, hogy a patakokon átkelés sem volt egyszerű dolog. A felfedező utam viszont meghozta az eredményét, sőt, mintha még bíráltam is volna a Galagonyás-bércen kirakott szalagok helyzetét. Bár nem láttam elég jól a jeleket János-vára meredek oldalában, azért a korábban megismert topográfiára alapozva elértem a biztos pontokat. A fenti lapos részen, a szőlők táján, már valószínűleg derengeni kezdett, a Kénes-forrást és az utána következő problémás szakaszt világosban, a Havasra felvivő meredek bevágást pedig egészen jól látom. A pontőr a tető déli részén helyezkedett el, kicsit nyugtalan is voltam, hogy lesz-e egyáltalán, bár azt tudtam, hogy pontosan rajta vagyok a jelölt úton. Ott volt, nézhette a szép kilátást és a felkelő napot. (5:28) Csokoládé volt a juttatás. Tőle már lejtett az ösvény, hamar elértem a Visztra-tanyát, majd Fajzatpusztát. (6:06) Nem emlékszem elég jól, mintha autóban ült volna a pontőr.

Az előző nap után paradicsomi állapotok uralkodtak. Szépen sütött a Nap, el lehetett boldogulni a talajjal. Természetesen, én sem találtam ellenőrt a Káván. Biztonság kedvéért jól kimentem balra az útról, a gerinc széléig, kiabáltam is egy kicsit, de nem kaptam választ. Ismét a korábbi felfedező utam eredményeként könnyen megtaláltam a két barátságos fiatalembert a Tót-hegyesen, (7:55), édességet is kaptam tőlük és biztonságosan átlétrázva a fiatal ültetvényen, ide-oda kanyarogva zavartalanul értem el egy házhoz (amit látok, de a pontos helyét nem), ahol egy fiatal pár vett kezelésbe. (8:43)

Látom a földutat és a pásztói műutat és hogy arról fel kell menni a Stellához. Bagolyirtás szélén egy kutyával kellett bajlódni, majd jött a földút és ott voltam a P beérkezésénél. Szóval, szinte ugyanott, csak egy fél nappal öregebben. Közben megelőzött egy fiatal túratárs, aki valamivel hamarább beért. A célban taps fogadott, Jávor is tapsolt. (9:53) Bár nem kedvelem a ceremóniát, de jól esett. Mégis csak az a helyzet, hogy ha hihetek az 1999-ben közzétett statisztikának, akkor 90 indulóból 35-en teljesítettük a távot. Megtakarítottam 1 óra 37 percet.

Nem kötelező emlékeznem arra, hogy paprikás krumplit vagy gulyáslevest kaptunk-e brunch gyanánt. Jól esett, utána nyújtogattam a lábaimat, majd a hazatérés felől érdeklődtem. Mátraszentimréről jó az autóbusz közlekedés, a tájékozottak pedig azt tették hozzá, hogy rossz kinézetű lábbelinkkel ne akarjunk Gyöngyösön luxusbuszra szállni, válasszuk inkább a vonatot. Azt tettük.

Összefoglalás

Jucundi acti labores. Szabadon fordítva a latin aranymondást: A munka végeztével jó az ember közérzete. Még azok is más szemmel nézik a világot, akik korábban akadékoskodtak. Rólam lenne szó. A lélektani önelemzés általában nem sikeres, mások – gyakorta – nem is kíváncsiak rá. Helyet hagyok tehát azoknak, akik eleve jobban látták a túra szépségét, erősségét. Annyit biztosan állíthatok, hogy nagy erénye a változatosság. Sokféle, sokarcú tájon visz keresztül s ezek némelyikét nem is ismertem volna meg nélküle. Más erdőkben, más mezőkön, más virágok között halad az út. Mások a klimatikus illetve fényviszonyok, új forrásokat és patakokat ismertem meg, új távlatok nyíltak meg, és ez nem frázis. Egyedülálló volt a kénes forrás. A feltáró úton volt időm arra, hogy alaposabban megnézzem. Az új sorozatba beiktatott plusz gyötrelemről, a Galyatető – Mátraalmás hurokról, Katona Gábor jóvoltából, van elképzelésem. A Mátrai Táncon ugyanis megtanulhattuk, hogyan kell összes végtagunkat mozgatni a Galyavárra felmenetelkor. Ezt a ziccert az Új Mátra rendezősége nem hagyta ki. Végeredményben örülök, hogy sikerült elcsípnem az utolsó Régi Mátrát, 11 év után nem vágtam volna neki. Visszaidézve a múltat, amint már korábban leírtam, a kitűnő rendezés a túra vitathatatlan erénye volt. Ami erény volt a múltban, az feladat vagy gond a jövőre. Legyen szabad idéznem egy Werner Alajosnak tulajdonított mondást: „Minden kezdet nehéz, a folytatás – még nehezebb”. Ahogy a mostani túrabeszámolókat olvasom, a léc magasra került. Szép feladatnak ígérkezik legalább azon a szinten megtartani.

Nagypapa